Annak ellenére, hogy Mark Gungornak ez az első Magyarországon kiadott könyve, már nagyon sokan ismerik. Ugyanis Gungor a YouTube igazi sztárja. A listavezető angol videója 1,9 millió nézővel rendelkezik, pedig a hossza több mint 2 óra! Komoly játékfilmeknek is becsületére válna ennyi néző! A rövid magyar részleteket is több mint 100.000 ember látta már itthon.
Ennek az oka kettős: Egyrészt Gungor elképesztő showman, hihetetlen humoros és jó előadó. Másrészt sok évnyi párkapcsolati tanácsadó munka után elképesztően jól érti a folyamatokat, hogyan gondolkodnak és viselkednek a nők és hogyan gondolkodnak és viselkednek a férfiak. Hát mit mondjam, nagyon különbözően! Gungor ezért a házasságot egy kozmikus viccnek tartja, hogy két ennyire különböző ember köt szoros kapcsolatot. És aztán ebből lesz csak a móka és kacagás (meg a sírás).
Miután Gungor videóit többször is láttam és nagyon tetszett, nagyon nagy elvárásokkal voltam a könyvvel kapcsolatban. És nem csalódtam, sőt.
Részlet a könyvből
Első rész – A díszlet felállítása
Minden reggel madárdalra ébredünk, kisnyuszik segítenek felseperni a padlót, és kismókusok mosogatnak el helyettünk.
1. A tökéletes társ
Deb és én az észak-karolinai Raleigh-be repültünk egyik házassági szemináriumunkra. Egy-egy ilyen hétvégi programon akár hat órán át is beszélek, úgyhogy ha nem vigyázok, könnyen megerőltethetem a torkomat. Amikor ilyen rendezvényre készülök, igyekszem korlátozni a szószátyárkodást, és többnyire nem vállalok előtte találkozókat, interjúkat és hasonlókat. Csakhogy Steve Coronna, a házigazda lelkipásztor, aki egyben jó barátom, megkért, hogy a raleigh-i program kezdete előtt, péntek reggel csatlakozzam hozzá és feleségéhez, Connie-hoz a Making Your Marriagt Work (Mitől működhet a házaságom?) című televíziós műsoruk felvételén. Steve iránti barátságom enyhítette vonakodásomat, hogy a szeminárium napján három televíziós programot is bevállaljak.
A terv szerint délelőtt negyed tízkor indultam volna a szállodától, és a stúdiónál találkoztam volna velük. Nem vagyok egy pacsirta típus, ennek megfelelően a lehető legtovább aludtam, és csak az utolsó pillanatban láttam hozzá a zuhanyozáshoz és öltözködéshez.
Miután megborotválkoztam és megfésültem a maradék hajamat, elő akartam venni egy tiszta alsónadrágot a bőröndömből. Csakhogy nem találtam. Mivel tipikus férfi vagyok, aki akkor sem talál valamit, ha az ott van az orra előtt, nem estem pánikba, hanem csak odaszóltam a feleségemnek, aki ekkor a fürdőszobában volt:
– Te, Debbie, hol vannak az alsónadrágjaim?
– A bőröndben legelöl – felelt.
– Nem, ott megnéztem – vágtam vissza. – Ott nincs egy sem.
Debbie bosszúsan kicsörtetett a fürdőszobából, és a bőröndhöz lépett, hogy elővegye, amit én olyan ügyetlenül nem találtam. Egykét pillanattal később azonban kuncogni kezdett, majd így szólt:
– Hát… azt hiszem, mégsem tettünk el egyet sem.
Nem tettünk el egyet sem?! Kezdtem pánikba esni. Nincs alsóneműm?! Az agyam csak úgy zakatolt: Találkozók várnak rám; televíziós műsorban kell szerepelnem! Nincs időm olyasmivel foglalkozni, hogy „azt hiszem, mégsem tettünk el egyet sem”!
„Esetleg az előző napi?” – gondoltam, és pániküzemmódból megoldásüzemmódba kapcsoltam. Egy kissé undorító, de kivielezhető tervnek hatott elsőre. Aztán ráébredtem, hogy az alsónadrágom vizesen hever a fürdőszoba padlóján, arra pedig már nincs idő, hogy megszárítsam. Azonnal indulnom kellett, ha nem akartam elkésni.
Csupán két választásom maradt: a) au naturel megyek, minden korlátozástól mentesen – úgymond szabadon; vagy pedig b) elkövetem az elképzelhetetlent – felveszem a feleségem egyik bugyiját. A lehetőségek mérlegelése közben a szemem megakadt a párom egyik alsóján. Egyszerű pamutdarab volt, és ha a derekán lévő gumiszalagra nem lett volna rányomva a „Victoria’s Secret” felirat, már-már férfialsónadrágnak is elment volna.
„Merjem, ne merjem?” – tanakodtam.
Ahány férfinak eddig elmeséltem ezt a történetet, mindegyik azt mondta, hogy az „a” változat mellett döntött volna, és a „b” változat még fizikai kényszer vagy halálos fenyegetés esetén sem jöhetett volna szóba nála. A legtöbb férfi szemében fel sem merül lehetőségként a női fehérnemű viselése – túlságosan is kétértelmű lenne. Én viszont nem tudtam elképzelni, hogy fehérnemű nélkül teljen a napom. Ennyi szabadságot képtelen vagyok elviselni. Túlságosan elvonta volna a figyelmemet.
Maradt hát a „b” változat. Gyorsan belebújtam a feleségem egyik bugyijába, befejeztem az öltözködést, és kiléptem az ajtón, már meg is feledkezve arról, amit az imént tettem.
Amikor már vagy nyolc kilométert megtettünk, kezdett derengeni, hogy ott ülök a kocsiban, olyan alsóneműben, amelynek a derekán többször is szerepel a „Victoria’s Secret”. „Te jó világ! – gondoltam magamban. – Mi van, ha baleset ér?” Megjelent lelki szemeim előtt, ahogy az út szélén fekszem, a mentősök pedig megpróbálják lecibálni a nadrágot rólam, hogy megmentsék az életemet. Láttam, amint ellököm őket, és teli torokból kiabálok: „Hagyjanak meghalni! Hagyjanak meghalni!”
Nemsokára megérkeztünk, és én igyekeztem a műsorra összpontosítani, amelyet fel akartunk venni, hogy az elkövetkező három hét során majd leadhassák. El lehet képzelni, milyen ironikusnak éreztem, hogy a kamerába nézve felszólítom a férfi nézőket: legyenek igazi férfiak, ne olyan nyámnyila alakok, akik a televízió, a videójátékok és az internetes pornó virtuális világában lebzselnek – közben pedig női bugyiban ülök ott! Nagy küzdelmembe került a mondanivalómra összpontosítani.
A felvételt követően, amíg arra vártunk, hogy a helyünkre vezessenek bennünket az ebédhez, nem bírtam tovább magamban tartani a titkot. Odahajoltam Steve-ékhez, és odasúgtam, hogy valamit be kell vallanom. Kevés dolog ragadja meg annyira az emberek figyelmét, mint egy őszinte vallomás, így aztán olyan közel hajoltak hozzám, amennyire csak tudtak, én pedig suttogva elmeséltem nekik a reggeli eseményeket. Amikor eljutottam odáig, hogy a feleségem bugyiját viselve állok most előttük, Steve felkiáltott, és a lehető legtávolabb húzódott tőlem. (Említettem már, hogy a férfiak valamiért problémázni szoktak az ilyesmin?) Csak úgy volt hajlandó a közös ebédre, ha megígértem, hogy nem érek hozzá. Arra is megkért, hogy ha elmesélem ezt a történetet, soha ne említsem az ő nevét. (De hát mire valók a barátok, nem igaz?)
A történet tanulsága
Ezzel az önostorozó történettel egy fontos dologra szeretnék rávilágítani. Ha túl akarjuk élni a váratlan helyzeteket és csalódásokat, muszáj, hogy hajlandók legyünk változni, alkalmazkodni, felhasználni azt, amink van, és eltökélni, hogy megteszünk olyan dolgokat is, amelyeket egyébként nem tennénk meg. Az élet legjobb szándékaink és erőfeszítéseink ellenére sem mindig alakul úgy, ahogy reméltük és elterveztük. Ez különösen igaz a férfi-nő kapcsolatra.
A szerelem csalóka. Olyan könnyedén kialakul. Valójában éppen a kezdeti könnyedség győz meg bennünket arról, hogy az illető „az igazi”. Olyan kellemes a társasága! Meglepően fesztelenül tudunk társalogni vele. Egyszerűen önmagunk lehetünk a közelében. Minden erőfeszítés nélkül úgy érezzük, hogy örömmel tölt el a másik puszta közelsége.
– Milyen könnyen megy minden! – okoskodunk. – Biztosan ő az igazi!
– Igen – teleli rá romantikára éhes szívünk. – Ez az! Az igaz szerelem mindig könnyű!
Így aztán fejest ugrunk, frigyre lépünk; megfogadjuk: „míg a halál el nem választ”. És tudjuk, hogy ez így helyénvaló, mert olyan könnyű. Ez az Istentől való jel arra nézve, hogy valami helyes. Így van?
Elindult a Business Flow internetes piactere minden vállalkozónak. Kiváló hely vevőket szerezni, kapcsolatokat építeni és rengeteg tudáshoz hozzájutni.